Mindig velem volt. Nem emlékszem olyan időre, hogy ne lett volna. Erősebb volt, mint én, már kis korában, ezt legelőször, a dunyha alatti fojtogatós jelenetből tudom. Aztán akárhányszor „na, lássuk ki az erősebb” címszó alatt, bármennyire is szerettem volna nyerni, mindig alul maradtam. Kisöcsém, de akkor is erősebb. Meg okosabb is, mert fejben mindig ügyesebben számolt, mint én.
Aztán elszöktünk az oviból. A két barna táska lógott az oldalunkon, és az óvoda ajtajából csak úgy visszafordultunk. Persze ő volt a hibás, ki más. Ő nem akart bemenni az ajtón, én meg csak nem hagyhattam magára, a többire meg már nem emlékszem. Szerettünk kiszökni az ablakon is, úgy általában, és különben is földszinten laktunk, s nem voltunk hajlandóak bent ülni egész nap, így aztán, amikor csak tehettük, kilógtunk az ablakon. Aztán milliószor elmondták, „a Testvéred a két szemed, megértetted?” … meeeeg. Gyűlöltem, hogy én vagyok a nagyobb és mindig nekem kell a szemnek lenni. Aztán egyszer elvesztettem a nagy játszásba. Sokáig kerestem sírva, aztán amikor megtaláltam, már hiányzott a cipő a lábáról. A jó kis verés is az enyém volt, ezért.
A húgaimra azonban már tisztábban emlékszem. És persze megint ők voltak a két szemem. Aztán sorba mindet kiejtettem a tata csinálta nagy ágyból, csak úgy döngött alattuk a parkett. Velük már másképp volt, már nagyobb voltam, és már komolyabban kellett venni az életet úgy általában. Etetni, tisztába tenni, meg mindenféle olyan felnőttes, igazi anyás dolgokat kellett csináljak velük.
A többiek pedig már teljesen más sztori részei. Azok már a kemény, hasító, fájdalom emlékei a mai napig. Érzem az égett kartonpapír szagát, a tejpor ízét, a hidegét, a reggel öt óra kellemetlen szúrását a szememben, a fájdalmat a hátamban, a kétségbeesést mások szemében, ahogy rám néznek, és sajnálnak. Gyűlöltem megint, hogy én vagyok a nagyobb. S azt is, hogy már megint vannak szemem fényei, és vinnem, hoznom, rendeznem kell őket. Mert szemem fényei voltak. Persze volt szigorú szemöldök összehúzás, mérges kioktatás, tanítás, hogy ezt így szabad – vagy nem, ezt így illik – vagy nem. Ez már maga volt a minden. Iskolatáska, első nap, rossz jegyek, „ha Annának van három almája, abból egyet Katának ad, hány almája lesz Annának?” rendes matekpéldás, éhes vagyok, fázom dolgok. Ki viszi ki a vizet, ki hoz be vizet, ki viszi el/ki a szemetet, legalább ennyit segítsetek, már megint hogy nézel ki, egy órája adtam rád azt a pólót, tessék idejönni, de azonnal, nekem ne feleselj, majd adok én neked, egy mukkot se halljak, – és ha Terike azt mondta, az úgy volt megcsinálva, nem volt kecmec.
De akkor is gyűlöltem a legnagyobb lenni, és örökké szem lenni.
Ma is az vagyok kicsit, csak távolból. Aztán sírok hozzá, mert a szem azt is csinálja. Néha örömkönnyeket, máskor a bánat könnyeit ejti. Sajnos. De ma már nem gyűlölök a legnagyobbnak lenni, büszke vagyok rá. A szem ma is mindent lát, mindent tud, szemüveget hord, hogy távolra is jól lásson, mert megmondták már akkor: a testvéred a két szemed!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: