Nem hittem neki, még hogy „Használd a huszárvágást!”. Röhejesen is hangzik. Viszont azzal magyarázta, hogy a dolgok nyúzása értsem meg, nem jó. A szakítás legyen gyors, fájdalmas, mint egy huszárvágás, ami az idő előrehaladtával majd csak begyógyul. És egyszerűen nem hittem neki. Nem voltam hajlandó elfogadni az érveit. Tudatosan, meg talán önsajnálatból se. Hátha mégis… de ha netalántán, valamilyen oknál fogva rendbe lehetne hozni a dolgokat… hátha mégis… hátha jó lesz… hátha elég az, ha csak én szeretek… Aztán csak húztuk. Húztuk. Húztuk. „Húzd, ki tudja, meddig húzhatod, mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, szív és pohár tele búval, borral…” És hát az nem volt elég, hogy csak én szerettem. Az soha nem elég.
Mára megtanultam használni a huszárvágást, és gyakorlom is. Persze nem csak kapcsolatokban, de tettekben, szavakban is. Felszólítom magam naponta: tedd meg, amit meg kell tenni, mondd ki, amit ki kell mondani, tegyél pontot a dolgok végére huszárvágással, gyorsan, még ha az ***va nagy fájdalommal is jár. Huszárvágással. Mert csak így működik. Az pedig már egy jel arra, hogy változtatni akarok a Bármin. Onnan már nincs visszaút. Onnantól kezdve az élet már soha nem lesz olyan, mint annak előtte.
Most pedig a zongoratanárnő jut eszembe, aki mindig beküldött a penészszagú belső szobába gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. A huszárvágást is csak így lehet, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni: most vagy azonnal!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: