Kiléptünk az „uccajtón”. Kikísért. „Legyél jó, és gyere, amikor csak tudsz!”– ennyit mondott. Aztán csak integetett a kezével. Vissza-visszafordultam, ő meg csak állt ott az utca végén, néha könnyes szemmel. Bal kezét az ölébe ejtette, a tiszta köténye közepébe, a másikat pedig lengette felém. És közben már azt várta, hogy újra jöjjek. Tudtam, hogy vár. Mindig várt, mert a nagymamák ilyenek.Várta, hogy megjöjjön a „segítsége”, hogy fiatalos lendületet érezzen, és persze azt is, hogy kiáztassák és megmaszírozzák a fájós lábát. Nyáron az arnyékban ült, télen pedig a kályha mellett. Rengeteg színes cérnagomolyagja és mintás varrottasa volt, mindig csodáltam ezt a hobbiját. Aztán csodáltam még a főzési profizmusát, előrelátást, a kigondolást, a gazdálkodj okosan módszert és persze a pergelt levest. Soha nem értettem, hogy az miért pergelt, mint ahogy azt se, hogy nagyapám miért vágja bele azt a rengeteg csípőst.
Szerettem a hűtött madártejet, és a szódavizes palack vizét, főleg szörppel. Sok szörppel.
Szerettem a nagymosást is, vagy a habos szőnyegben tapickolást, amikor a lábujjaim közt fröcskölt szét a langyos víz. A kedvencek közé tartozik természetesen a téli disznóvágás is, mert akkor mindig éjfélig tartott a tepertősütés, és azért is, mert mindig mi, gyerekek, kaptuk a legfinomabb falatokat.
Ezek a pillanatmaradványok néha belémhasítanak, mint vágóképek, épp úgy mint ma, a búcsúzkodó, integető mamó. Vajon miket gondolhatott magában, akkor és ott az utca végén?
Talán öröm, boldogság a szívében, a mihamarábbi viszontlátás reménye, megnyugvás és féltő szeretet. Szép visszaemlékezés részedről.