„Akkor örök harag, és soha többet nem szólok hozzád … és soha többé nem leszek a barátod … és megmondalak az anyukámnak!”.
Így ment ez valamikor. Ó, igen, amikor ez még a játszótéren történt, babázás közben, vagy „ez az én játékom, nem adom!”–közben, amikor ez az egész duzzogósdi dolog, még ártatlanul zajlott. A kibékülés ugyanis már megtörtént tíz perc után, de legkésőbb másnap, amikor boldogan ráztunk kisujjat, és játszottunk ugyanúgy tovább, mint azelőtt.
Akkor nem fájt semmi úgy igazán, hisz csak annyi volt a probléma, hogy nem kaphattuk meg valaki babáját, autóját vagy homokozó lapátját, vagy épp nem a kedvenc csapatba lettünk beválogatva a játék alatt. Még hogy harag…még hogy örökké, dehogy akartuk mi, hogy addig tartson, meg valahol a szívünk mélyén úgyis tudtuk, hogy a szobában szipogva, durcásan, mi, még barátok vagyunk.
Felnőttként, már egészen másként állnak a dolgok. Ma ki sem mondjuk, hogy örök harag, egyszerűen csak, nem szólunk többé egymáshoz. Elmegyünk egymás mellett, szótlanul, közben pedig csattannak a lekezelő pillantások. Tartjuk a haragot, ki tudja meddig, mert meg lettünk sértve, vagy mert sértegettünk. Nincs homokozó lapát, se baba, de vannak hanyagul odaböffentett, lekezelő szavak, mert most éppen dühbe jöttünk, nincs jó napunk, vagy nem bírjuk már többé a „búrád”.
Aztán túl kellene lépni a sértettségen, és jó lenne kibékülni, viszont ekkor jön a DE.
De nem megy. De kegyetlenül megbánott. De fáj. De nem is akarom igazán. De ha őt sem érdekli? S ha őt nem izgatja, akkor engem se. Akkor így maradunk. Akkor örök harag. És akkor már nem vagyunk többé barátok, és nem is keressük egymás társaságát. Mert valami elmúlt, megszakadt bennünk. Csak épp nem mondjuk el az anyukáknak. Vagy ha igen, akkor sem békülünk. Majd, ha ő jön, csakis akkor, én biztosan nem keresem többé.
Néha jó lenne visszatérni azokhoz a tiszta érzésekhez, amikor még gondolkodás nélkül nyújtottunk békekisujjat egymásnak, amit önfeledt játszadozás követhetett. Nem volt akadály, nem volt büszkeség, mert a barát, barát volt. Mert erőlködés nélkül bocsátottunk meg, vagy bocsátottak meg nekünk.
Ma is kell, ma is akarom azt a boldog érzést, hogy érezzem, tényleg „bocsánatot nyertek bűneid, menj békével”, vagy azt az átlendítő érzést, amikor gyakorolni tudom a megbocsátást.
És hogy hányszor kellene megbocsájtani?
Pontos adatom van, figyelem, szám szerint: hetvenszer hétszer.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: