Kiből is lesz a … magyar drukker??

Gyerekek, nem szépítem a dolgokat, elmondom, úgy ahogy van: nem fogom szeretni a focit, most sem szeretem. Valahogy, valamilyen oknál fogva, talán azért mert nő vagyok, nem izgatott soha ez a labdás dolog. De értsétek meg, hogy most, olyat élek meg, ami számomra is érdekesség, s nem hittem, hogy a bőrömön érzem majad, hogy kiráz a hideg a magyar góltól.

Alapjáraton az szokott történni, hogy az apukám mindent megnéz a tévében, ami sport, legyen az magasugrás, tenisz, vizilabda, kézilabda, Forma-1 … de természetesen mindennek az atyaúristene a foci. Neki van ilyen rendes partjelzői múltja, az életét a sport, és annak a követése végigkísérte, szóval ne kérdd azt tőle, hogy másképp tegyen most se. Néha csak fekszik az ágyban, belealszik az unalmas labdaadogatásba, és ekkor van az, hogy én meg kiosonok és lehalkítom, 36-ról 10-re, a hatodik szomszédba is üvöltöző televizort.

Történt azonban most, hogy ez a magyar válogatott kijutott Franciaországba.

Gőzöm nem volt, hogy ez mit jelenthet, csak annyit hallottam mindenféle fórumon, hogy negyvennégy év után … újra … ringben. És akkor csak annyi lett, hogy leültem és megnéztem az első mérkőzést, a szobámba, kényelmesen, mint a rendes, nem drukker emberek szokták, ezt is olyan alapon, hogy “lássuk akkor, ebből mi lesz!”, ehhez ráadásnak még egy kézlegyintés is járt, olyan lekezelő, mi több, irónikus. Tudni kell azt rólam, hogy nem tudok nyugton ülni a se*** ***, bocsánat, fenekemen, soha. Mindig el kell valamit pakolni, mosogatni, rendezni, igazítani, leszedni, vagy feltenni, meg még csak ez, vagy az… Valami ilyesmi történt az osztrák-magyar elején is, de … aztán egyszer csak mindent otthagytam, és kezdtem azt érezni, hogy: Fiúk, ez jó lesz, sőt mi több kiválló. Nem untam magam, és hirtelen nem éreztem a pakolási vágyat. Ökölbe szorult a kezem, és örültem annak, hogy nem unalmas adogatásokat látok, hanem csodálatos játékot.  (Egyet azért elárulnék itt, zárójelbe, csak hogy tisztázzuk: nem vagyok hülye a focihoz, tudom mi a les, mi a szöglet, a bedobás, a 16-os vonal satöbbi, szóval nehogy azt higgyétek, hogy teljesen agyhalott vagyok  a focihoz, nem. Pont az apukám miatt nem, csak valahogy nem tudott soha lekötni).

Aztán nyertünk. Többes számban. Mert azt éreztem, hogy én is nyertem, hogy legyőztük őket, hogy most már ez milyen egy klassz dolog. 

Az izlandi meccsről lemaradtunk, többen is, természetesen van megfelelő indokunk arra, hogy miért: lakodalomban nyomattuk reggelig, de a wifinek köszönhetően végig szurkoltunk a magyar csapatnak, végeredmény: 1-1. Klasszak vagyunk. Mi. Dzsudzsákék is, de mi is, a magyarok.

Három a magyar igazság, mese nincs, a portugálok ellen már nem bírtam a feszültséget, ki kellett menni a tömegbe. Vastag füstöt eresztő, cigizős-sörözős banda közepébe, ahol egy tűt nem lehetett leejteni, fűben ücsörögve, csak annyit észlelünk, hogy tombol a tömeg. Köztük én is. Felugrálok, és visítok, a női hang tudniillik nagyon jól tudja ezt csinálni, izgalmas egy hang. A zöld pettyes ruhámban úgy nézhettem ki, mint egy kisiskolás, még jó, hogy a trikolór sminket felnyomtam a szememre, az mindenképp dobott az összképen. Aztán végigsikítoztam, végigtapsoltam, és végigizgultam az egész meccset, ami egy nem mindennapi történés volt. Éreztem, és érezte mindenki, hogy itt történelem van, és mi ott vagyunk a közepébe.

Persze mindezt a Fiúk csinálták a pályán, úgy, hogy mentek, és egyszerűen csak csinálták a dolgukat, fociztak, mi pedig örömünket leltük bennük, és büszkék voltunk mindenkire, aki él és mozog, és magyar. 

Leírhatatlan volt a hangulat, a mérkőzés alatt, és az örömünnep is, ami később következett. Volt mit ünnepelni, és hangosan ria-ria-hungáriázni. Trikolórtenger mindenhol, mindenkin valami piros-fehér-zöld.

Méghogy a nők nem tudnak drukkolni, és utálják a focit. Áh, dehogy. Ugyanannyian voltak nők is mint férfiak, és nem csak a pasik kedvéért (természetesen ez mindig jó pont egy pasinál, ha képben vagy egy kicsit a foci terén).

Aztán most már minden csak erről szól, a magyar csapat csoportelsőként a nyolcaddöntőben, ami már egy csodaszép teljesítmény, de bárhozva néz most ez ember minden ezt dübörgi vissza: JÓK VAGYUNK!!! A fiúk által, kicsit az egész magyarság azt érezheti, hogy igenis megcsináltuk, hogy képesek vagyunk rá, hogy nem is vagyunk olyan szaralakok, és felvehetjük a kesztyűt bárkivel, mert kinőtte magát egy csodálatosan ügyes generáció.

Nem ígérem azt, hogy innentől kezdve leülök focit nézni, neeeem, de ha magyar meccset kell nézni, akkor biztosan ott leszek a képernyő előtt, ott megtalálsz.

A vasárnapira már nagyon tudatosan készülünk, újra kimegyünk a tömegbe, hogy adjunk az érzésnek, még többen és még hangosabban, hogy büszkék legyünk. 

Megverjük a belgákat!!! HAJRÁ MAGYAROK!!!