A grízgaluska titka a kemény, tojásfehérjéből készült hab, amit természetesen villával kell felverni, nem lehet más eszközt használni. A villát pedig csakis csuklóból szabad forgatni, úgy hogy a levegő szépen a fehérje közé jusson, ami aztán alakítja a habot. Mikor már a fejed fölé tarthatod a fehérségben úszó tányért, természetesen felfordítva, és az nem esik ki, akkor mehet bele a gríz (magyarul búzadara), aminek az aránya szintén nem mindegy, ha túl sok megy bele keményre sikeredik, ha pedig túl kevés, akkor meg szétfő a levesben a galuska. Mérete csak és kizárólag nagy kanállal formázható, nem nokedlivel van dolgunk ugyebár. A tökéletes húsleveshez, tökéletes grízgaluska jár, ez a vasárnapi ebéd egyik legfontosabb, kötelező eleme. Van aki a csigatésztára esküszik, vagy az eperlevélre, de van olyan is, aki a hosszú laskatésztát imdája a gyöngyőző levesbe.
A vasárnapi ebédek rendszerint hosszadalmas munkával készülnek, nem mintha a többi magától elkészülne, de a vasárnapi az mindig puccosabb, abba mindent beleadunk. A hetedik nap megkoronázása, amikor megpihenünk, kicsit a heti ünnepünk része. Akkor kerül hús az asztalra, más mint a hétköznapokon, a vasárnapira valahogy mindig jobban odafigyelünk.
Bennem élnek a vasárnapi mamás-ebédek, legyen az otthon, vagy Szalontán, ahol mindig óriási fazékban készült a leves, a kedvenc részem pedig mindig a leszűrés után következett, ami a zöldség kihalászása volt, és nem utolsó sorban a főtt murkok (magyarul répák) megkóstolgatása. Vasárnap mindig mindenki összegyűlt az asztal körül, és együtt fogyasztottunk el mindent, a levest, majd a főtt hús következett mártásokkal (fokhagyma-, paradicsom-, meggymártás) meg körettel, vagy épp kicsit pirosra sütve körettel savanyúsággal, évszaktól függően.
A vasárnapi ebéd különben is, régen, egy egész nagy szertartásként működött. Volt felvezetése, előző napokon, pontosabban pénteken, tata, meg kellett vegye a hozzávalókat, azt mama szombaton előkészítette, megpucolta, kiáztatta a húst, néha tyúkot vágott stb., vasárnap pedig csak fel kellett tenni a sparhetra, vagy a gáztűzhelyre. Sokáig, készült a leves, lassú tűzön, sokszor kellett lehabozni, kicsiny kis szűrővel, kanállal, vagy villával, szóval egész hosszadalmas volt ez az egész dolog. A befőzést néha már alig tudtam kivárni, ami köztudottan már azt jelentette, hogy nemsokára ebéééd.
Ez volt a felhozatal nagyobb ünnepek alkalmával is (karácsony, húsvét, pünkösd, kirbály), csak még nagyobb, ipari mennyiségben. Miért? Hogy: legyen! Meg nálunkfelé egy szokás van, de azt nagyon megtartjuk: tőlünk éhesen senki nem megy el, kötelező enni!
A vasárnapi, vagy ünnepi ebédek megkoronázása természetesen az édesség, a házi készítésű finomságok, piték, strudlik, rigójancsik, franciakrémesek, katitészták, amik csakis ilyenkor készültek.
Hol vannak már a vasárnapi ebédek?
Hol vannak a vasárnapi emberek, a vasárnapi ebédekhez?
Hol vannak ezek az ebédek a mostani klikkes-rendelős-on-line-bankkártyás-házhozszállítós világban?
Egy asztalhoz pedig különben sem ülünk le akárkivel (ezt még Péter István tanította nekem), csak azokkal étkezel egy asztalnál, akiket szeretsz, tisztelsz, akik közel állnak hozzád. Az ebéd összeköt, ott lesz igazán családdá a család, ahol igazán jókat lehet beszélgetni, de legalábbis, én úgy gondolom, hogy ez a fehérabroszos, porcelános ebéd, a minőségi együttlét kezdetének egyik nagyon fontos momentuma, kezdete lehet.
Add Uram, hogy megmaradjanak ezek a gőzölgő, párában úszó, édesanyák által készített vasárnapi, és ünnepi ebédek, amikor egy család, leülve, örömmel fogyasztja el a kötelező húslevest!
