A ruhásszekrények furcsa helyek. Benne lógnak a hangulataink, a színeink, választásaink, jó és rossz döntéseink. Benne hevernek az összehajtott, leárazott, kedvezményes,jajjjdejóhogymegvettem szerencsepillanataink is, és vállfákon, neilonnal letakarva, szinte elrejtve ott vannak a legdrágább darabok is, amiket féltve őrzünk (kis- és nagyestélyik, kosztümök, hímzett ruhák).
Az egyik paradox momentuma az évnek mindig az, amikor előveszem a nyári ruhákat, valahonnan (vagy a felső polc legvégéből, amit csak székkel vagy kislétrával lehet elérni, de most például két külön dobozba voltak bepakolva, s mindkét doboz a szekrény tetején telelt ki), majd elteszem a vastagabbakat. Paradox, mert egyszerre rossz érzésem támad az elején, majd roppant jó a befejezéskor. Rossz a kezdet, ugye, amikor szanaszét vannak dobigálva a ruhák, mert olyankor mindent kihajítok, teljes nihil honol a szekrényben, majd ezeket a ruhákat, mind össze kell hajtogatni szépen az alábbi logika szerint: méret, szín, használati gyakoriság, és ezt külön otthoni és nem otthoni kategóriába. Aztán a végén, mikor vonalzóval lehet a távolságokat megmérni két blúz között, és katonás fegyelem uralkodik a vállfák távolsága közt is, tudod…az az öt centi…nah, akkor van az, hogy elönt a vizuális orgazmus. Mert imádom a rendet, és ha minden a helyén van.
Idén is megtörtént ez az ominózus esemény, és megint megléptem azt, amit már több éve gyakorlok: kidobtam a leghasználhatatlanabbakat; amiket egyáltalán nem hordok, de nagyon szeretem őket, azt megkapja valaki, egyszóval a gardróbban csak azok a göncök maradnak, amik valóban öltöztetni fognak. Ami nem, az mehet Isten hírével. Ágyő, ádiosz, ásztálávisztá bébi, azaz a ruhásszekrény nem raktár, és nem gyűjtögetjük a felesleges holmikat.
Rengeteg ember felgyűjti a dolgait, ruháit (én is ezt csináltam valamikor), olyan kifogással, hogy … majd még egyszer jó lesz valamire, majd belehízok (ez még a könnyebbik eset), majd egyszer belefogyok (soha nem fogysz bele), ki tudja hol veszem még hasznát, hol lesz rá szükségem. Megmondom, soha a büdös életbe nem veszed elő, csak jövőre, amikor újra pakolsz. Akkor újra elmondod, hogy ezt onnan kaptad, x-től, y-tól, és igen jó a szabása és a színe az valami csodás, csak…csak épp nincs alkalom, meg hát nem lehet ezt csak úgy felvenni.
Néha görcsösen ragaszkodunk holmikhoz, amik csak holmik, ruhák, amiknek ugye a lényege az lenne, hogy használjuk, de nem, nem használjuk, mert hogy „nincs hova” felvenni, ezért a ruhák csak úgy ott maradnak, lógva a fa- vagy műanyag, kék/piros vállfákon, vagy egyszerűen csak úgy összehajtva, begyömöszölve, besuvasztva, a ruhásszekrény legmélyére, lehetőséget adnak rá, hogy ezen darabok fennmaradjanak az örökkévalóságnak. De miért is? A válasz: nincs ahova felvenni, nincs alkalom a használatba helyezésükre.
De mondok valamit: mikor ott lenne az alkalom, akkor meg túl sok, mert nem kellene ennyire kiöltözni/leöltözni/felöltözni.
Szóval az van, hogy én meg elhatároztam jó pár éve, hogy nem csinálok raktárat a szekrényemből, ami marad, az pörög, azaz használatban van, ami meg nem, annak búcsút intek. Igen, csak úgy használom őket…nem keresek alkalmat, csak a lelkem hangulatát keresem, csinálok én alkalmat, és kedvet. Ennyire egyszerű az egész, és néha ez kiül a képemre, a szám sarkára, vagy a szoknyám szélére.
Nem várom meg a holnapot, hogy legyen esemény, vagy alkalom, amihez felvehetek ezt vagy azt, ilyen vagy olyan darabot. Csak egyszerűen felveszem. És hordom őket. Mert lehet mikor ott lenne az alakom, az a bizonyos darab, már nem lesz jó rám, kimegy a divatból, már nem fog tetszeni, vagy épp rettenetesen áll majd rajtam, mert túl sokáig ült a szekrény mélyén.
Csak úgy.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: