Ne kutyálkodj!!! Mondta volt nekem akkoriban, mert hát azért nem voltam ám az a jó gyermek, nem ám. Minek azt. De imádtam a közelében lenni. Barna, ráncos kezei, kicsit mindig reszketősek, de határozottak; a szilárd kontyba kötött fehér haján pedig mindig lobogott a mintás kendő.Nagyszalonta kapcsán mindig minden gyermekes-homokos-Anitás emlékem felgyűl, és akkor érzem a vizes homok szagát, a perzselő napfényt, a kút vizét, az árok partját, és a hideg követ (mert csak kevés alkalommal vittem párnát a fenekem alá, ezért a ház előtt improvizált kőlóca, minden körülmények között lehűtött).
Aztán érzem a főtt kukorica illetve a zsíros kenyér hagyományos ízét, a rántott- és valódi sűlt hús szagát, a nagy kenyérkosarat, a még nagyobb vágó késsel…a kis barna lábosban a rántást, a köménymagból készült édes, savanyú teát, a dinnyét, és a vastag héjas, sötét szőlőt.
Ő tanított meg arra, hogy Géza kék az ég, meg hogy minden utca végén sarok, vagy arra hogy megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért…és nagyokat nevettünk ezek mellé. Határozottan kijelentette, hogy sovány gyermek vagyok, és mindig ki kellett nyújtsam a nyelvem…amiből ő megállapította, hogy nem eszek elég húst. Kérdésében benne volt a válasz is: „Nem adnak neked otthon enni, igaz? Álddjon meg a kenyír!”.
A konyha kis ablaka tárva-nyitva reggel, a kis barna-zöld széleit megsüti a nap, és őt hallom kintről. Valamit matat. Mert az öregek mindig matatnak valamit. De főleg ő. És mindig pucolja az árkot, és ás, és kapál, és gereblyézik, és seprget, meszeli a ház falát, vagy szidja a cigányokat, vagy a politikusokat, ennek a végére érve pedig biztos felemlegeti a horthys dolgokat. Aztán előkerülnek a versek, el kell olvassak belőlük vagy hatot, de ezekkel is csak pár percig matatunk, mert mindig dologidő van. Neki.
Ha útra indultunk, fagyizni a városba, vagy Madarászra fürödni, két szavajárása volt a kapuból: „Isten legyen veletek!”, vagy „Szar a bakótokba!”– ezen nagyokat hahotáztam, és az mindig olyan volt, mintha világgá indultunk volna… Aztán a játszótér, meg a nagy csúszda, az árpa a szememen, meg a tévésdoboz. Azzal fenyegetőzött néha, hogy ha rossz leszek tévésdobozba, majd vonatra tesz, és hazaküld. Nem éreztem, hogy viccelne e téren, szóval igyekeztem roppant engedelmes lenni. Már amennyire lehetett.
A messzi mama, nekem ilyen, a piros-fehér pettyes kis kanna tetejéből issza az ártézi vizet, mert az az egészség. A mára koncentrál, dolgozik, teszi, amit épp kell, alkalmazodik és ragaszkodik a portájához. Vigyáz arra, ami az ővé, reszkető, ráncos kezeivel. Nehezen mutatja ki mennyire szeret, de tudom, hogy igen.
Enyém ilyen, tied milyen? Szóval egyezzünk ki egy dologban: én azt mondom, mindenki látogassa meg a nagymamáját, addig amíg még él, amíg még van neki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: