Alapzúgás. Most is, majdnem mindig. Bár szombat reggel van, létezik egy olyan alapzaj, ami már ilyen korán, reggel hatkor, beszűrődik a szobába. Az ablakok nem szigetelnek jól, az egy dolog, de áthallatszik egy-egy elhaladó autó a főútról, aztán egy közelebbit is hallani, ahogy elpöfög a lenti kereszteződésbe. Aztán egy repülő hangja is beszűrődik, valahol felhúznak egy redőnyt, de egy sétáló kutya is beleszól a reggeli kávézásba, nehogy élvezni lehessen a szombati nyugalmat.
Mondjuk majdnem soha nincs teljes mértékben csend, ezt elég nehéz megszokni, de talán nem csak itt van így, rengetegen érzékelnek ilyen helyzeteket, bárhol is éljenek a világban.
A szomszédok néha reggel hétkor kezdenek lakásfelújításba, ami két hónapig eltart, természetesen, és hát azokról a jellemtelen szomszédokról nem is beszélve, akik fiatalok (azaz még nálam is fiatalabbak), és azt képzelik, hogy az éjjel fél háromkor maximumon bömböltető rockzene, élvezetet okoz a többi lakónak is.
Reggel csipás szemmel megnyomjuk a rádió vagy a tévé gombját, de az esti hazatérést is ezzel indítjuk: valamit be kell kapcsolni, hogy zúgjon. Ha munkába megyünk kell egy kis zene a fejbe, drótokon keresztül, mert az út unalmas lenne anélkül. Irodákban mindig szól egy rádió, vagy lejátszó, és ugyanitt rengetegen használnak saját fülhallgatót is, hogy kizárják a környezet zajait, az értelmetlen csacsogásokat, udvarlásokat, perlekedéseket, telefonálásokat, amik talán nem tartoznak rájuk, vagy csak mert a saját csendjüket keresik, a koncentrálás a saját zenéjükön keresztül megy a fejükbe, azokon a drótokon keresztül.
Drótokkal futunk, kerékpározunk, sétálunk, ha épp nem zenét hallgatunk, akkor dróton keresztül telefonálunk.
Csendbe ritkán vagyunk, egyre kevesebbet töltünk magunkkal és a gondolatainkkal, az elménkkel, vagy a koncentrációnkkal, mert egyre nehezebb ezt megtalálni.
Mostánaban kikapcsolom a zenét, teljes csendben kell fordítsak, másképp összezavarodom az alapzajjal, és nem tudok figyelni. Bár eddig ez nem zavart, de most … lehet öregszem, azért.
Tény viszont az, hogy megszoktuk ezeket a külső zajos ingereket, ehhez szoktunk hozzá, ezért a csend néha már furcsa, talán elviselhetetlen, szokatlan és lehet egy-egy helyzetben kényelmetlen is. Aztán néha kijutva a természetbe felhangzik a sóhaj: „De jó ez a csend!”, amit szintén csak nagyon kevés ideig „bírunk el”, pont azért, mert nem ehhez vagyunk szokva.
Azért együnk nyaralni, meg kirándulni, hétvégézni, grillezni, haverkodni, hogy élvezzük a csendet és egymás társaságát, amit annyira kizárunk a hétköznapokból.
A ma reggeli csendbe én is bele akartam pofátlankodni. Kinyitottam a balkon ajtaját, beszűrődött ez az alapzaj, néhány autó, egy kutya, valami madarak is csipogtak a fán…amikor kezembe vettem a távirányítót. A piros lámpa zöldre váltott, majd egy másodperc alatt újra megnyomtam a gombot.
Kikapcsoltam.
Bírj ki még egy órát, a saját magad csinálta zaj nélkül!-mondtam magamnak. Tévét nem mindig nézek, legtöbbször csak háttérzajként funkcionál, meg nem szeretek egyedül lenni, és ha be van kapcsolva, akkor úgy érezhetem valaki beszél hozzám…szóval…kikapcsoltam, hogy alámerüljek a szombati csendbe kicsit, amíg lehet.
Kapcsold ki te is, néha, a magad csinálta zajokat!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: