Fellépek a mozgólépcsőre, megemelem a fejem, előrenézek, enyhén félredobom a hajam, …ott ül, már vár rám, üdvözlés, puszi, nagy ölelés. Szeretem az inget, egy érintés, mosoly, mondatok egymás után, megint mosolyok….figyelem hogyan bánik a kezében a pohárral, marad-e rajta erezet vagy sem…hogy kortyol hozzá, hogyan nyeli le, mire figyel oda…a lényeg: nem ülünk le akárkivel egy asztalhoz.
Aztán lemegyünk a parkolóba. Autó. Ajtót kinyit…beülök, körbenézek…de…jó…illat…van. Egy deka por sincs. Nekem ez fontos. Nincs szétdobálva mindenféle az autóban. Hmmm. Kényelmesen és jól érzem magam a másik ember saját terében, sőt kellemesen. Otthonos. Dejavumvan. Mintha már jártam volna már itt. Aztán egy gombbal zenét tesz. Ohh….ez jó (csak nem mondom hangosan, nem akarom, hogy tudja–még–mennyire jó nekem…). Ez az ő privát tere, amit megtekinthettem, perszonális dolog…melyen átjön a személyisége…és eddig minden stimmel: otthon éreztem veled/nálad magam. Aki ismer, tudja milyen rossz természetem van, kritikus szemmel vizsgálom a dolgokat…nehéz leszokni róla.
Kialakítunk saját tereket, mindig, mindenhol. Figyelted már? Iskolában, munkahelyen, otthon, a kertben, a tömbház előtt, ahol épp vagyunk. Az iskolában megvan a helyed, a padba (még ha tiltják is) bevésed oda a neved, meg persze valami szívecskéket is, vagy azt, hogy hülye pontos jével, hosszú űvel. Megvan a kis szekrényed, amit saját matricákkal ragasztasz le, hogy márpedig lehessen azt tudni, hogy az a tied.
A pénztárcánkat megszemélyesítjük, kulcstartónk, táskánk, minden tárgyunk, és azok kombinációja egyedi, amely minket ad vissza.
A munkába sok ember bevisz egy személyes tárgyat, saját bögrét, fényképet, vázát, irattartót, bicskát, portörlő rongyot, szappant, vagy kiskanalat, mert az otthonossá teszi a környezetet…attól az egész már valahogy az, az Én íróasztalom, helyem, birodalmam lesz, ahol kicsit én Én lehetek.
Szeretünk birtokba venni dolgokat, és pihe puhává varázsolni. A reggeli hely a buszon….még az is a sajátod 15 percig. Te találtad meg, így az az ülőke, amíg rajta ülsz, a tied. Elhelyezkedsz, kényelembe teszed magad, kapaszkodsz, nézel ki a fejedből…álmos is vagy néha, lehet…de az addig a Te helyed, a te buszodon. Hányszor hallottuk ezt így kimondva „jön a buszom!”, pedig…az a közlekedési vállalaté.
A munkahelyen a számítógépeket előszeretettel öltöztetjük. Legtöbbször virágok/vízesések/lovak/gyerekek fotói néznek vissza az asztali háttárképekről, vagy képernyőkímélőről, mindenképp nagyon perszonálisak, saját választások, amelyek adnak egyfajta kényelmet a munkához, és amelyek azt sugallják…ez az én gépem!
Az otthon, az már kicsit másabb. Az is Saját tér. Viszont annyira személyes és bensőséges, hogy csak az igazán kedveseket engedjük oda be. Azonban rengeteg minden kiolvasható ezekből a belső terekből, színekből, formákból, anyagokból. Tükröz minket, lelki világunkat, felfogásunkat az életről, hogy mennyire tiszteljük és szeretjük magunkat.
Mindig nagyon imádtam ezt felfedezni. Látni, hogy más hogyan csinálja, neki mi a fontos, és hogyan építi ezeket be az életébe.
És az a legjobb,amikor deja vu érzésem van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: