Sokszor álmodok mindenféléket magamról, közel állókról, vagy régi elmosódott arcokról, olyanokról, akik be- és kiléptek az életemből. Álmodok szerelmeket, csalódásokat, barátokat, gyerekeket, kacagásokat, sírásokat, pillantásokat, rosszakat, s jókat egyaránt. Keresem az értelmüket, szimbolikus jelentőséggel ruházom fel őket, többletjelentés hordozóknak gondolom mindegyiket. Egyik legszebb álmom, amit tisztán látok magam előtt most is, hogy virággal várnak a parkolóban, hazáig visznek, mindenhol léggömbök, az ajtóban, a folyosón, a lépcsőn, a kis tornácon… aztán langyosat érzek, meg melegséget. A lábamba. Meg a szívembe, majd végigfolyik az arcomon, és lecseppen a hideg kőre.
Néha megálmodom ugyanazokat a dolgokat, idővel vissza-visszatérnek.
Például azt, hogy zuhanok, vagy hogy menekülök valaki elől, a lábaimat alig tudom felemelni, mintha valami húzná lefelé. De az is visszatérő rémálmom, hogy szépen felöltözve sétálok az utcán… mezítláb.
Egyik legszörnyűbb viszont az, amikor egyszer és utoljára megmondom a magamét Csuka Józsinak, de azt nagyon. Felpofozom, a szeme közé köpök, és lehozom az összes szenteket. Pedig nem szokásom. De álmomban, olyan jól esik. Elmondom, hogy egy mocsok, undorító alak, hogy egy tróger, senkiházi, akit tiszta szívből gyűlölök, aki megérdemli, hogy a pokol mélyén rohadjon az örökkévalóságig. Ezt így.
Aztán a nagyszüleim is visszatérőek. Szerintem azért, mert velem vannak és vigyáznak rám. Meg bennem vannak, mélyre véste őket az idő, s a szeretetem. Látom az arcukat, néha ráncosan, máskor pirospozsgásan, néha reszkető kézzel, máskor meg épp bátor összeszorított ököllel. És beszélnek hozzám, megérintenek, érzem a tekintetüket rajtam, bátorítanak, vagy összeszidnak, hogy gyenge vagyok, és akkor parancsba kapom, hogy legyek erős „mert az élet nem fenékig tejfel, Terikém!”.
Ezeket általában elfelejti az ember, de én hajlamos vagyok nyitott szemmel továbbálmodni őket.
Persze tudom, hogy senki sem vár a parkolóban, de azért jó lenne…
Tudom, Csuka Józsit, nagy valószínűség szerint, soha nem látom majd viszont, de azért tényleg a szeme közé köpnék, és leordibálnám a fejét.
Tudom, hogy a nagyszüleim velem vannak, és minden lépésemet követik, és rengeteg mindenért kaptam volna már szidást tőlük. Tudom jól.
Ezeket mindig továbbképzelem, mint azokat a dolgokat is, hogy „mi lett volna ha… így, vagy úgy teszem, vagy nem teszem ezt, vagy azt”.
Meg kell tanuljam viszont, hogy ezek a képzelgések ne tartsanak 10 másodpercnél tovább, mert a kockázatok és mellékhatások tekintetében, nincs kit megkérdezni. Sajnos.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: