Testre szabva

Felháborodva járul Isten elé egy ember, lepakolja a lábai elé a keresztjét, s azt mondja neki:

Uram! Nem fer, hogy te szabod ki ránk azt a terhet, amit egy egész életen át kell cipeljünk. Szabadnak teremtettél, ezért követelem, hogy hadd válasszam ki én azt a keresztet, amit vinnem kell, míg meghalok.

Rendben! – feleli Isten, s azzal elmennek egy nagy épület utolsó emeletére. Kulcscsörgés, ajtónyitás. S láss csodát, egy hatalmas szobában találják magukat, amely telis-tele van keresztekkel. Az Úr felszólítja: Tessék, válogass! Azzal a felháborodott ember leteszi a keresztjét, és új után kezd kutatni. Egyik túl kemény, másik túl hosszú, harmadikat meg sem bírja mozdítani … és ez így megy órákon keresztül. Egyszer aztán felcsillan a szeme:-Ez jó lesz, ez nekem való, épp jó!-mondja, s a kereszttel a vállán, elindul az ajtó felé. Biztos vagy a döntésedben?-kérdezi Isten mosolyogva, amelyre határozott igen a válasz. Kimennek a szobából, Isten bezárja az ajtót,majd elindulnak lefelé. Aztán mielőtt elválnának, Isten még egyszer visszaszól neki:

Tudtad, hogy azt a kereszted választottad, amit az ajtóban letettél?

Mindenki hisz valamiben, én ebben (is) hiszek. Abban, hogy a sorsomat csakis én tudom végigcsinálni. Csak én bírom el azt, amit kaptam. Te lehet belegebedtél volna, sőt lehet én bele is gebedtem, és sérvet is kaptam közben, csak nem szóltam róla neked. De egy biztos: a  te sorsodat viszont én nem bírnám.

Ezért is van, hogy mindig, minden körülmények között igyekszem a másik helyzetébe képzelni magam, mindig az ő szemszögéből (is) látni azt, amit mesél, hátha valójában megérzem annak a súlyát, amiről szó van. És nem mindig értem. De próbálkozom.

Viszont ez nem türelem, vagy empátia, még nem is sajnálat…hanem az a belehelyezkedés (ami a mai világban elég ritka), hogy vajon milyen súlyt cipelhet a másik, és mióta hordja már ezt magával, s ettől milyenné lett?

Ez után jön a miért. Miért én, miért most, miért nekem, miért így, amihez társul a düh és a toporzékolás (szoktam)… micsoda egoizmus, viszont a miértekre nem kell mindig válaszolni. A miértek különben is roppant bosszantóak, és soha nem akkor kapunk rájuk választ, amikor feltettük a kérdést. Mindig évek múltával derül fény rájuk.

A fontos viszont az, hogy ez a személyre szabott kereszt milyenné formál, milyen embert farag belőled/belőlem. Közben mit tettem le az asztalra, mit mutattam fel a világnak, és miket véstem azokba az emberekbe, akikkel találkoztam. Mert a végén, úgyis csak az marad meg, hogy milyen nyomot hagytam az emberekbe, mennyire szerettek, és én mennyire szerettem őket mind ezek közben… nem?

Végül mi marad meg benned, ha már nem leszek?

Végülis mi?

 

 

(Végülis ketten maradtak: Isten és a bor)