Hát, ma…majdnem meghaltam, de tényleg…s aztán mégsem. Tudod, van az a pont, amikor már csak lassítva érzékelsz mindent magad körül, és mint rövid snitteket fogsz fel dolgokat. Vágóképekként hevernek körülötted emberek, arcok, hangok, tények, információk, de nem tudod már egymásba illeszteni és filmmé összerakni őket.
Pont ez történt ma velem. S akkor, megláttam. Igaz, csak tíz másodperc volt, de épp elég ahhoz, hogy ma érdemes legyen felkelni. Köszönöm neked a tíz másodpercet! Benne volt minden, ami kellett a főnixmadár feltámadásához, hogy a hamuból újra testet ölthessek. Óhh, persze, hogy ez annyira romantikusnak hathat, jó, jó, tudom…de nekem tényleg elég volt egy pillantása, az a mozdulat, ahogy a kezével lenyomta a képzeletbeli gombot…és kész, elfelejtettem mindent. És beleszédültem a szemébe. Aztán persze, el is tűnt, mintha ott sem lett volna. Aztán maradt az erő, és a hála érzése. A tíz másodpercért. A mosolyért.
Hiszel még az ilyenekbe, egyáltalán hiszünk még abba, hogy emberek energiákat tudnak átadni, netalán elvenni?? Én nagyon is. És néha annyira kellenek ezek a tíz másodpercek, hogy azt el nem lehet mondani. Amikor kapsz egy jó szót, egy mosolyt, egy viccet, egy hátba veregetést, vagy egy sima köszönetet, egy kacsintást, vagy egy puszit a homlokodra, épp akkor, amikor szükséged van rá, amikor Isten odaküldi hozzád ezeket valakin keresztül, hogy tudd tovább folytatni.
Keresd ezeket a másodperceket!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: