Úgy van az kérem, hogy a rendes pasik mind foglaltak, nekem meg választanom kellene a maradék többiből. Azért ez szürnyű, és valahol igazságtalan is velem szemben, szóval én meg, ezt, kikérem magamnak! És valahol az is disznóság, hogy csinos-okos-rendes fiúknak, olyan rusnya barátnőjük van, mint a halál árnyéka (ami természetesen néha fordítva is igaz).
Óh, aztán mikor hallom a sok süket szöveget, hogy “félre van az neked téve valahol”, s “egy szép napon tényleg eljön az igazi”, s “egyszer aztán, meglátod!”. De hova jön el? Ki? És mikor fog jönni? És főleg: mit fog akarni? Futó, laza kapcsolatot? Ágyrajárást? Szerelmi háromszög harmadik személyét? Titkos szeretősködést?
A helyzet, az úgy áll, megmondom úgy, ahogy van, ha valaki…én aztán tényleg próbálkoztam. De tényleg. Vártam, türelmes voltam, nyitottam kapukat, ajtókat, sőt ablakokat is, kezdeményeztem, léptem, de …valahogy … nem. És a vicc az, hogy mindeközben rájöttem valamire: nem velem van a baj. Pedig az elején azt hittem, hogy nekem nincs ki a négy kerekem. Jó, tudom, néha tényleg nincs ki a négy kerekem, meg kritikus is vagyok, és néha nagy a szám, sőt mindenféle bogaraim is vannak, de hát kinek nincsenek ebben a korban?
Szóval azt látom, hogy mostanság mindenki nagyon szabad, emancipált, karrierista, amikor a kapcsolatok értéke leértékelődött olyan szintekre, hogy számomra azok, valahogy, már nem is nevezhetőek kapcsolatoknak. Mikor lesz időm rád jelentkezem, nem kell beszámoljak mindig, hogy merre vagyok, nem tartozom neked semmiféle magyarázattal.
És valóban, egy kapcsolatba belemenni, nem olyan egyszerű dolog. De senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Egy kapcsolatot fel kell építeni, köveket kell hozzá szép lassan összehordani. Alapot kell húzni, összeragasztani dolgokat, csiszolni a köveken, hiányosságokat kitölteni, ahhoz meg malter kell, meg mindenféle mocskosság, mint megnyílás a másik előtt, őszintéség, kommunikáció, titkok feltárása, teljes odaadás, figyelem. Le kell vetkőznünk a saját, magunk köré épített falakat, miközben lassan felépülnek a kapcsolat falai. De ez valahogy olyan régimódinak tűnik már nem? És ha ezekről mesélek, talán kinevetnek. Pedig én nem érzem nevetségesnek, csak valahogy ma már nem időszerű.
Ma nincs időnk építkezni, ma már kész házakat veszünk, paraméterekre, ha nem tetszik eladjuk, és kikültözünk, megyünk a következőbe.
Ma, a jobbra és balra huzogatás világában, amikor a mosolygós dekoltázsos, mutass minél többet magadból időkben vagyunk, amikor órák alatt történik a virtuális ismerkedés, amikor állítólagos felnőtt emberek x időnyi csetelés után elhitetik magukkal, hogy tudják kivel is van dolguk, amikor már piaci árunak érzem magam … na, neeeeeeee. Hát akkor én ebből nem kérek.
Igen. Maradok inkább, ha úgy tetszik, régimódi és konzervatív. Mivel azt hiszem, hogy egy kapcsolatot építeni kell, annak pedig időt kell adni. Hasonlatos az egész folyamat a repterek kifutójához. A vasmadár sem száll fel egyből, csak szép lassan, a gép a földön gurul egész sokáig, amíg egyszer csak elrugaszkodik a földtől.
Valahol, legbelül, pedig még most is azt remélem, hogy talán, talán-talán, mégsem foglalt minden rendes pasi, kószál belőlük egy-kettő még valamerre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: