Azokban az időkben Enci Scorpionst hallgatott, én meg Republicot. Ő imádta Wass Albertet, meg az üvegfestést, én meg Móriczot és a Forma 1-et. Náluk az egreslevesbe hús került, igaz, minálunk ennek köszméte, és gyümölcsleves a neve, amibe soha nem kerül hús. Én rendmániás voltam, ő meg nem. Aztán, egy idő után, megengedte, hogy rendet rakjak a polcán. Én meg csak boldog voltam ettől. Valami volt. Van. Ma is. Mert valahol, mégiscsak egy húron pendülünk, és tökéletesen értjük egymást. Mert mindig onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, s közben lehet hónapokig nem látjuk egymást. Ő székely, én meg nem. S mégis, ma már néha úgy érzem, általa, kicsit én is székely vagyok és előszeretettel hallgatom a Scorpionst is.
Mekkora dolog is ez. Viszont eddig nem sokat gondolkodtam rajta. Igen. Megnyugtatlak, ez is a tripla iksz eredménye (XXX). Mármint, hogy olyasmik is eszembe jutnak, amik eddig soha. És mennyire jólesik. Szóval, arra jöttem rá, hogy csak az olyan kapcsolatoknak van értelme, ahol megmagyarázhatatlan oknál fogva, a két ember valahogy, csak egyszerűen talál egymáshoz.
Mindig szociálisan érzékenynek tartottam magam, viszonylag hamar oldódom társaságban, de persze százszor volt már rá példa, hogy gőgösnek, meg nagyképűnek tartottak csak azért, mert nem csacsogtam olyanokkal, akikkel nem éreztem úgy. Aztán egy idő után, amikor az alkalmas perc eljött („amíg az alkalmas idő el nem jön, a bölcs ember hallgat”-alapon), ez vagy megszűnt, vagy csak egyszerűen kerültem a közeget, mert éreztem, azok az emberek nincsenek velem egy hullámhosszon. Ez pedig nem feltétlenül tragédia, és ne feledjük: nem szerethet mindenki.
Az ugye teljesen normálisnak tűnhet, hogy én, mint a szűz csillagjegy szülötte tökéletesen megértem magam az ugyanilyen csillagjegyben születettekkel, hisz valami kozmikus dolog bevonzza őket hozzám, és első perctől kezdve tökéletesen megértjük egymást. Megéltük már ezt sokszor, Ildivel, Lolával, Edinával, Larissával, Erikával … és ez annyira logikus, hisz a hasonló bevonzza a hasonlót, és csak egyszerűen egy húron pendülnek. Az egyik elkezdi a mondatot, s a másik meg befejezi.
De mi a helyzet, mégis azokkal, akik egész mások? Ki, miért barátkozik velem? Ki, hogyan él meg engem, és fordítva….miért van az, hogy csodásan megértem magam azzal a nagykárolyi lánnyal, akivel lehúztuk a gyerekéveket, és ha hazatérek ugyanúgy ebédelünk egy asztalnál, s rágcsálunk valami kalóriadúsat, mint húsz évvel ezelőtt? Miért értem meg fél szavakból Szilágyit, és miért találkozunk minden egyes otthonlétünk során? Mindig ugyanúgy. Mintha közben nem is telt volna el tizenöt év. Pedig igen. De épp ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Majdnem.
És az honnan eredhet, hogy két teljesen más kultúrájú egyed, mint én meg a Moldva Köztársaságból jövő egyszerű leányzó együtt ropja a kisinyovi lagziban, ahol mindenki azt mondja: „Te a mienk vagy, hozzánk tartozol!” ? S ha rám néz, tudom mi bántja, és ő is mindent kitalál a telefonkagyló túlsó végéről.
De van olyan is, hogy csak simán (jól van nem simán, az okos telefon segítségével) találkozol egy csíkival, alig tudsz valamit róla…és máris nálad kávézik. És úgy érzed, mintha évtizedek óta ismernéd. Besétál, leveszi a cipőjét, és csak béke van. Mesélgettek, mintha csak kilépett volna, ide a szomszédba, tíz évvel ezelőtt, s most felugrott, hogy Veled kávézzon. Ez azért nagy dolog. Viszont, ezt is csak azzal tudom magyarázni, hogy valahol megvan az egy húron pendülés, a valamilyen szintű hasonlóság, megértés, elfogadás és egymásra hangolódás, magas szinteken, görcsök nélkül. Felnőttesen.
Hasonlóak és különbözőek vagyunk egyszerre, mert ez így normális, így jó, ettől vagyunk egyediek. De van az alapbeállítás, ami azt jelenti, hogy két ember vagy ugyanott szól, vagy nem. És kész. Ennyire egyszerű. Nekem van egy pár ilyen jó emberem, akivel ennyire együtt vagyunk hangzásban, és jól, harmonikusan szólunk. Őket nevezem barátoknak. Ők igaziak, maradandóak, s még ha nincs is ide felsorolva a nevük, akinek inge, az most kérem, vegye magára!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: