… de nem felejtek!
Nem fogom neked elfelejteni soha, hogy nem védtél meg. Hogy csak álltál bambán, és tűrted, hogy egy részeges ember lekurvázzon, és mindenfélének elmondjon. Megbocsátom, hogy nem álltál ki mellettem, csak hallgattál. De nem felejtek.
Soha nem fogom elfelejteni neked, hogy megtagadtál a nagyszüleimtől, s a testvéreimtől. Amikor eltiltottál tőlük, mert … fogalmad sem volt, hogy miért tiltasz el, csak jó pontot akartál szerezni annál az embernél. Ő azt mondta, hogy semmi keresnivalóm a saját nagyszüleimnél, mert ha megfog még egyszer, hogy náluk jártam, akkor elver. Te ezt is végighallgattad, még bátorítottad is. Megbocsátom, de nincs ahogy elfelejtsem. Sajnálom.
Nem fogom neked elfelejteni, az átvirrasztott éjszakákat, amikor sehol sem voltál, amikor tudtam, hogy vele vagy, és nem velünk. Amikor a kicsiket egymás után vigasztaltam, nyugtatgattam, mert … nem voltál mellettük. “Melegíts tejet!””De hol a tej?” “Hova raktam?” “Hogy lehetek ilyen?” “Most meg hol a cumija?” “Jól van, drága, ne sírj, itt vagyok, nem megyek sehova!” „gyermekem ó aludjál, alszik már a kismadár, pihen az erdő s a rét, erdőben az őzikék”…. Ezek a percek nem is voltak vészesek. Nem éreztem, hogy máshol kellett volna lennem, nem éreztem azt, hogy ez valaki más dolga lett volna, nem. Soha.
Viszont beülni másnap a padba és figyelni, szívvel-lélekkel ott lenni, és tanulni, na ezt, azért nem felejtem. Megbocsátom,de el nem felejtem.
Nem felejtem azt se, amikor a szeptember 3 csak úgy elrepült melletted, mert fogalmad sem volt, hogy épp ezen a napon szülted meg az elsőt, a nyolcból. Mennyire vártam, hogy hazagyere…mert azt hittem kapok …egy…valamit …a születésnapomra. De te … nem tudtad, milyen nap van. Másnap se tudtad. S harmadnap se. Persze. Megbocsátok,de nem felejtek.
Még sok ilyet írhatnék ide…de semmi értelme. Mindenért megbocsátottam, hisz nincs jogomban ellenkező módon tenni.
Viszont: bennem élnek ki nem mondott szavak, látom magam előtt azokat a lekicsinylő, és fenyegető tekinteteket melyekből kisüt a gyűlölet, zúgnak, és kísértenek az akkor hozzám vágott-alvadt-vérdarabos-kimondott-szitkok, meg ordibálások.
Mint a fénykép negatívja, úgy őrzöm ezeket a megbocsátásokat, és nem felejtéseket, s néha azt kívánom, bárcsak másképp lehetett volna.
S akkor valahogy emiatt is, megbocsátok, de talán nem feledem, hogy a dolgok történhettek volna másképp is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: