Honvágy. Kicsit másképp.

Az érzés, amikor állok a Jászain, egyik kezemben egy tíz kilós táska, a másikban egy papírba csomagolt tejkaramellás szelet, és várom a trolibuszt. Fogom a sütis zacskót, persze tudom, nem kellene megenni, mert mindig a cukor-a cukor-meg a cukor…de azért szorongatom. Aztán egy néni rászól a gyermekére, majd elhagyja az egyik kesztyűjét. Látom, hogy elszórja, de nem tudok mozdulni. És akkor rám tör a sírás. A sarkon meg befordul a trolibusz. Egy kisfiú, akin szarvasos sapka van, és aki már 5 perce, 15 másodpercenként, folyamatosan mondja az édesanyjának, hogy „Deanyaénálmosvagyok! Deanyaénálmosvagyok!”, majd egyszerre hangosan felkiált: jöööööön! Mindenki siet, és megtöltjük a szerelvényt. Én meg nem tudom miért is kellene sírni. Aztán a leszállástól, egészen hazáig gondolkodom, hogy mi is lehet ez igazán, mert ugye a tömegben nem tudok gondolkodni, szorongatnom kell a táskát, meg a sütire is vigyáznom kell.

Elsőre ez ugrik be: honvágy. De…az én honvágyam kicsit más. A szó mást jelent nálam, és mást az értelmező szótárban. Persze hiányzik egy-egy hely, egy-egy kanyar, vagy lelátó, ami tipikus, és otthoni…de…valahogy más hiányom van, és másképp. Hiányozik egy arc, máskor egy szempár, egy hanghordozás, egy szál mások által elszívott szivar, aminek én, csak a füstjét szívom be, hiányzik egy megszidás, vagy csak egy önfeledt „Téré”. Mert már nincs. És igen, ezek hiányoznak. És lehet állok az út közepén, és valami végiggördül az arcomon.

De … mi is az, hogy honvágy?

Hon, ottHON, utáni sóvárgás, ami lényegében egy szeretett hely utáni vágyakozás, de nem csak földrajzilag. Jelenti azokat az emlékeket, vagy azok után az emlékek utáni vágyakozást, amiket ott, azon a helyen megéltem, a benne lévő emberekkel, érzésekkel. És mindig ott vagy otthon, ahol épp vagy, én legalábbis ezt vallom. S ha most itt vagyok már itthon, akkor hogy lehetne honvágyam. Hát van … emlékek, emberek utáni honvágyam, ami ez előtt volt. Néha hallok egy dallamot, vagy csak a számban érzek egy rakott karfiol ízt, vagy csak látok magam előtt egy tányér húslevest, aminek a teteje sárgán gyöngyözik… megcsap egy ismerős illat…és már ott is van, belém költözik a sóvárgás, a keserédes fájdalom, ami elhomályosítja a szemem, és megpuhít.

Aztán leteszem a sütit az asztalra. Kibontom a papírból, fogok egy villát, és megmártom benne, habos-krémes-karamellás-puha-friss, amilyennek lennie kell, és az jut eszembe, mégis jobb ez így, hogy van valamiféle hon-vágyam, mintha nem lenne semmilyen se… 

És a tejkaramellás szeletből sosem elég.