PiciPetra ismeri a szót. Sőt használja is. Rendszeresen. Sokszor. Gondolkodás nélkül. Mert nála még a lét hihetetlenül könnyű. A gyerek három éves, de már elmondja, hogy ma szeret téged vagy nem…általában nem, de ez is érthető, ugye. Imádnivalóan suttogja ki a cumi mögül, hogy „szeletlek”, aztán megölel, te pedig a hetedik mennyországba kerülsz. Garantálom! Mivel kimondta, neked mondta, és őszintén mondta.
A gyerekek amúgy is könnyebben fejezik ki érzéseiket. Amíg öntudatra nem ébrednek, majd kezdenek felnőni…ez pedig szép lassan elmúlik. Aztán ez a lágy könnyű, szeretlek-dolog elhalványul, némelyeknél pedig el is tűnik. Kikopik idővel. Kimegy a divatból, és nem menő dolog, s később meg már azért se. Mert azt nem lehet csak úgy hirtelen kimondani, ahogy egy kisgyerek teszi. Mit gondol majd a másik, hülyének, meg naivnak fog nézni. Pedig az csak egy szó. Viszont nem akármilyen: az „sz” betűs szó. Mindenkinek mást jelent, mindenkiből mást vált ki, ha mondja, és ha hallja, néha mintha elátkozott lenne.
Viszont én akkor sem értem, hogy miért kell ennek így lennie. Miért kell behúzni a kéziféket, miért nem lehet naponta elmondani valakinek, valakiknek, hogy szeretjük. Miért lenne az szégyen, túltengés, vagy miért válna kopottá a szó attól, hogy használjuk? Miért múlna el ettől a varázsereje (ha van neki egyáltalán)?
S mégis, mi ez a szó, hogy „szeretlek”? Hol van ez ahhoz képest, amit tényleg érzek belül, meg kívül, a gyomromban, a mellkasomban, a lábaimban? Hol van ez a valódi érzésekhez? Megnyugtatlak: sehol. Méltatlan a valósághoz! S mit mondtam vele, ugyan biza? Hát, jóformán semmit! És lehet nem is ezt kellett volna mondani, hanem ilyeneket kellett volna, hogy őrült vagyok, remegek, veled akarok élni, benned akarok élni, meg akarlak ismerni még jobban; meg azt is kellett volna mondani, hogy félek, félek, hogy elveszítelek, fáj ha nem látlak, hiányzol ha messze vagy és nem hallhatom a hangod, ahogy darálod a szavakat, egyszerre vagyok egy csomó érzés birtokosa akkor, ha kimondom ezt a szót. Megölelnélek, össze-vissza csókolnálak, megzabálnálak; egyszerre vagyok kétségbeesett, rémült, alázatos, reménnyel teli, boldog és nyomorult, minden porcikám csak rád vágyik, a legkisebb sejtem is téged óhajt…meg akarok halni és örökké akarok élni veled ebben a pillanatban. Most vagy azonnal. Hol van ehhez képest ez a szó, hogy szeretlek. Ami a lelkemben egy egész világ, az kimondva, csak egy kopott szó. És így van ez nem csak ezzel, hanem számos más nagy élménnyel. Végtére is elmondhatatlanok. Nem?
Akkor meg, miért ne mondanánk ki, mire várunk még? S én azt mondom, hogy használjuk csak bátran, és mondjuk ki hangosan, ha úgy érezzük, mert lehet holnap már nem tehetjük meg. Rövid az élet ahhoz, hogy ezeket a dolgokat mérlegre kelljen tenni. Rengeteg ember várja körülötted, hogy kimutasd, szereted őket. De ki is kell mondani: szeretlek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: