A lábam szorosan magamhoz húzom, átkarolom a térdem, és csak nézek bele a nagy semmibe. A falak üresek. Évek óta nem találok valami óriási, nagy piros képet rá, hogy abban gyönyörködhessek. A fejem lehajtom, és hallgatom a létem dobbanását. Kívül is hallani.
Ma minden rosszul alakult, talán nincs kiút innen, örökre elveszett maradok. Hányszor éreztem ezt már. Persze a fájdalom foka változatos, néha jobban belém nyilall, máskor kevésbé, néha bőgési rohamokkal jár, máskor csak egy legyintés az egész. Néha ez jut eszembe: kész, vége a dalnak, ennyi volt, nincs tovább. Ezt már nem lehet kibírni, ezt már nem lehet kibogozni sehogy, ez nem nekem való, hagyjuk a csudába, vagy inkább a fenébe.
Aztán eldőlök a kanapén, vagy csak monoton módon csinálom, amit máskor is… Pedig vége van, nem érted? Ma már nem bírom tovább, ma már nagyon elegem van, és akkor most velem mi lesz, innen csak egy kiút van … úgy gondolom.
Aztán eljön a másnap, vagy a harmadik nap, vagy az épp akkor, amikor úgy kell legyen momentum … és hirtelen … belém csap a jó, újra rám talál a mosolyom, elszállnak a fellegek, kinyílik az ég, és megmutatkozik az út, megoldódik minden.
Amikor ez tudatosul bennem, akkor mindig eszembe jut kedvenc történeteim egyike. Tudod, Isten a tengerparton sétál egy emberrel és mutatja neki, hogy azok a lábnyomok, amiket a homokban hagynak, jelzik azt, hogy Isten mindig elkísérte őt az úton. Aztán egyszer csak, az emberünk hátranéz, és korholva azt mondja Istennek: „Akkor mondd meg nekem, mégis hol voltál a legnehezebb pillanataimban, hisz akkor a homokban csak egy lábnyom látható. Akkor hol voltál? Miért hagytál magamra?”. Erre Isten így felel: „ A legnehezebb pillanataidban is veled voltam, de akkor az ölemben vittelek Téged, azért látsz csak egy lábnyomot a homokban!”
Mindig így volt, amióta csak az eszemet tudom. A legnehezebb helyzetekben, amikor úgy éreztem nincs tovább, a legváratlanabb percekben derült ki az ég, került megoldás dolgokra, és vagy előbb, vagy utóbb, de a helyére került minden. Nem akkor, amikor én akartam, hanem amikor az úgy kellett legyen. És tudom, hogy mindig a tenyerén hordozott, és mindig az ölében cipelt.
Csak olyankor, a nehéz pillanatokban, órákban, a kínlódásban, valahogy könnyebb azt hinni, hogy nincs kiút, és hogy magamra maradtam.
De az ölében hordoz. Ma is. Tudom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: