Világbéke

A román-magyar kérdés örökké aktuális, engem mindig jól fel lehet húzni vele, úgy, hogy közben füstöl az agyam, mert…ki nem állhatom a logikátlan nacionalizmust, se román, se magyar részről.

Vázolnám a helyzetet röviden: magyar vagyok. Magyarok a szüleim, és azok voltak a nagyszüleim, s az ő szüleik is. Magyarnak születtem egy olyan kis városkába, ami akkor már nem tartozott Magyarországhoz. Azaz, magyar nemzetiségű román állampolgár lettem, egy olyan országba, ahol az én magyar anyanyelvem kisebbségben volt/van. Aztán, nem tudom, de mi valahogy úgy nevelkedtünk, hogy a román az valami egyértelmű, normális és hétköznapi dolog, illetve a környező románokat sem zavarta a magyarságunk, a magyar beszédünk. Nem voltak vitáink, és nem tudok róla, hogy nagyobb kalamajka lett volna a kétnyelvűségből, egymás mellett élésből. Nem utáltuk egymást, ha kell, ha nem.

Aztán ma, jóval 1990 után, amikor már rég nem arról kellene szóljon a történet, hogy ki, milyen nyelvet beszél, azt hallom Erdély szívében, hogy „ez a hülye magyar”, Magyarországon meg ferde szemmel azt olvasom ki egyes emberek szeméből, hogy „ez a mocskos román”.

A román azt mondja: nem érdekel, itt születtél, román földön, beszélj románul, ne magyarul, nem az az állam nyelve. Pont. (most nem ecseteljük, nem ez a kérdés, hogy az a föld mi volt régen, honnan, hová lett, most Romániához tartozik).

A magyar meg ezt mondja: nem érdekel, hogy magyarul beszélsz, nem itt születtél, magyar földön, nekem te, nem vagy más csak egy büdös román. Pont.

Ott vagyok valahol félúton, két vádló között, viszont egy biztos: se a román se a magyar nem tudhatja, hogy milyen volt nekem itt születni, itt nevelkedni…romániai magyar kisebbségiként. Nem én döntöttem el, hol jövök világra, és hol nevelkedem fel. De mégis, hogy jönnek emberek ahhoz, hogy a beszédük, vagy születési helyük alapján ítéljenek meg másokat, illetve eleve elrendeltnek, bűnösnek, mocskosnak titulálják.

Tény az, hogy a történelemkönyvek politikai visszhangja mind a mai napig él az emberek tudatában, ezt verték beléjük az iskolapadban, otthon, azt az általános gyűlöletet, ami rengeteg embernél mind a mai napig fellelhető. Trianon pedig mind a mai napig fájó seb, amitől szintén kinyílik a bicska az emberek zsebében.

De vajon attól jobb magyar, illetve jobb román leszel, hogy kiutálod magad mellől a másikat, illetve hogy valakit a nyelve, és születési helye alapján alacsonyabb rendűnek tartasz. Ettől lesz valaki magyarabb, románabb, vagy jobb hazafi kétezertizenhatban?

Megmondom én mit gondolok. Néha magyarabb vagyok, mint bármilyen más magyar magyar, pont azért, mert román környezetben őriztem nyelvemet, magyarságtudatomat. Soha nem gyűlöltem a mellettem élőt, nem erre neveltek. És attól, amiért megtanultam az állam nyelvét, az még nem jelenti azt, hogy elárultam volna a magyarságom, és bűntudatom kellene legyen. Büszkén mondom honnan származom, és ki is vagyok valójában, a határ mindkét oldalán.

Természetesen nem mindenki ilyen, és nem általánosítanék, ez csak egy alaphelyzet, amivel sokan találkoztak már.

Kérdés: mikor lesz már vége az örökös egymásra mutogatásnak, és mikor leszünk már igazi, jó szomszédok, ahol átmehetünk egymáshoz meginni egy finom üveg bort, vagy megenni egy jó  kis pörköltet, a múlt felhánytorgatása nélkül?

Bevallom, világbékéről álmodom, és szerintem ez, ott kezdődik, hogy békében élhetünk, román-magyar meccsezés, vád, önbíráskodás és ítélkezés nélkül, ahol párbeszéd van, dialógus és kompromisszumok.

Lehetetlen?

Álmodj királylány?

… Remélem egyszer mégiscsak valóság lesz …