Bezzeg a mi időnkben!

Bezzeg a mi időnkben…annyira gyűlöltem, ha ezzel példálóztak a nagyszüleim, de főleg a tanáraim, hogy mikor meghallottam ezt a szóösszetételt, jött, hogy kiszaladjak óráról. Mert bezzeg az ő idejükben nem volt se ez, se az, se amaz, mert akkor, abban az időben, nem volt akkora kényelem és modernizáció, se színes tévé, se gyorstűzhely. Nem volt központi fűtés, és benti vécé, nem volt iskolarendszer, sem olyan lehetőségek, mint ebbe a nagy modern világba, és bezzeg akkor nem volt ennyi sok szép dolog, mint ebbe az időbe, amibe mi vagyunk, de ők, ők akkor is milyen nagyon boldogok voltak…Na, az már biztos.

Aztán most meg nézek körbe, s azon kapom magam, hogy most már én is ezt kezdem hajtogatni, bezzeg a mi időnkben…Bezzeg az én időmben nem volt olyan az oktatás mint most, nem voltak szemléletes tanítási módszerek, nem voltak olyan modernül felszerelt iskolák, nem kellett annyit tudni egy gyereknek, mint most….igen, mi még kint rohangáltunk a játszótéren, kiszöktünk az ablakon, és krétával rajzoltunk a földre ugróiskolát, s az volt a legnagyobb elfoglaltságunk, hogy valami formás  kis üvegdarabkát találjunk hozzá, hogy jól pattanjon az aszfalton.

Végülis mi történt? Ugyanaz, mint néhány generációval ezelőtt, csak a világ felhozatala más. Akkor létezett egy helyzet, ami mára csak emlék, mert közben eltelt az idő, és minden fenekestül felfordult, gyökeresen megváltozott. Felgyorsultunk, és hát próbálunk alkalmazkodni ehhez a gyorsasághoz. Drótok lógnak ki belőlünk lépten nyomon, úton-útfélen zene/mp3 és okostelefon, laptop, távirányító, internet, wifi, letöltések, bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségben. Gyorsan kelünk, gyrosan megyünk dolgozni, aztán gyorsan bekapunk valami ebédet, és gyorsan rohanunk tovább. Gyorsan férjhez megyünk, meg aztán gyorsan csinálunk egy-két gyereket, míg nem késő, akit majd gyorsan beíratunk bölcsibe/suliba (mielőtt még megszületne, nehogy lekéssük a határidőt), és aztán gyorsan eltelik az idő, és már érettségi, és felvételi és ki is repültek a gyerekek…

És valóban. Semmi nem az már, mint ami régen volt. És láss csodát: rengeteg helyzetben, ma, azt keresem, ami már nincs. Azt az édes, régi emléket, amit akkor éreztem, az igazi gyerekkorba. Otthoni együttlétekkor, ünnepek alkalmával, eseményekkor azt szeretném visszakapni, visszaadni, ami akkor, azokban az időkben éreztem, azt készítek, amit mama akkor csinált, mert arra vágyom, amit akkor éreztem. Az égetett cukor tea fokhagymás pirítóssal nem kalóriamentes, és nem egy álomreggeli, de nekem könnyet csal a szemembe. Az érzést akarom visszahozni. Pedig azt már soha többé nem lehet…

Alapjaiban meghatározza az embert a gyerekkor (óhh, igen, ez is mekkora nagy közhely, de így van), hogy minden amit akkor kapsz, az a normális, az alap, az képezi a biztonságod. Amilyen dolgokkal akkor felnövünk, azok lesznek AZ értékek, A szépek és A jók, mert beépülnek a tudatunkba, később ezek váltanak ki bizsergést. S mivel ma már más évszámot írunk, ezért már más ingerekkel nőnek fel a gyerekek, mi meg egyszerűen csak ezt hajtogatjuk majd nekik is, mint amit nekünk is hajtogattak akkoron: bezzeg a mi időnkben!!!