Tiszta (vagy legalábbis annak képzelt, klóros) csapvizet iszok, és azokra a beszláni gyerekekre gondolok, akik néhány napig emberi vizeletet ittak túlélésük érdekében. A kimondhatatlan nevű újságíró történeteit egyből magamra asszociálom. És vele megyek Csecsenföldre, ott lapulok mellette a rozoga Ladában. De Kenyába is vele megyek, mert kíváncsi vagyok Szamira arcára.
Soraiból egyszerre árad a megdöbbenés, a valóság, a tisztelet és én meg reszketek. Összeszorul a gyomrom, mert az tudatosul bennem, hogy mindez igaz volt, megtörtént. És hogy mennyire szerencsések is vagyunk, és hogy hihetetlen, hogy valahol a világ másik felén (nem is olyan messze tőlünk) még mindig megtörténhetnek ilyen dolgok.
Tvrtko hiteles minden szavával, mert nem fantáziál, nem álmodozik. Ott volt, látta, érezte mindazt, ami kiordít a sorokból. Ráérzek erre a nagy valóságra, és megint csak folynak a könnyeim, amint a könyv utolsó, talán legmegrázóbb részét olvasom. Többé soha nem múlik majd el születésnapom, hogy ne gondolnék majd a beszláni tragédiára, a Gorod Angelov nevű helyre (Angyalok városa– annak a beszláni temetőnek a neve, ahol szinte minden családnak van egy eltemetett szerette), amelyet nem láttam ugyan, de most már soha nem felejtek el. A könyv párhuzamaival fokozza az izgalmakat és keveri az érzéseket, mint valami profi lemezlovas, aki a bulizni vágyók érzéseire hat. Nincs megoldás, nincs érezhető végtermék, vagy nagy happy end, mert ebbe a történetben nem lehet. Csak az tudatosodhat bennem, hogy ilyen soha többé nem történhet meg: 2004. szeptember 1. Beszlánban (Csecsenföld) egy terrorista csoport túszul ejt egy egész iskolát. A következmény több mint háromszáz halott, amelyből majdnem kétszáz gyermek.A könyvben benne van az a személyiség, akit valamikor 1995–1996 körül a tévéképernyő előtt, akkor még gyerekként bambulva, megismertem. A magyar újságírás kitörölhetetlen alakja, még akkor is ha sokan nem szeretik. De ez általában így van azokkal, akik valami MÁST akarnak. Vannak, akik az ilyen történetekről hallani sem akarnak, akik homokba dugják a fejüket, akik azt hangoztatják, hogy felejtsük el, lépjünk túl rajta, menjünk tovább és kész. Ő megáll és elemez, elénk tár, kivetít, körbeír, utánajár dolgoknak, hogy elgondolkodjunk rajta. Nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább, inkább azt, hogy: íme, ilyen is van, ne engedjük, hogy ilyen vagy olyan események megtörténjenek nálunk/velünk.
A műből kiviláglik a profizmus, hisz a történetek minden oldalát bemutatja, az információszerzés mindenhonnan megtörténik, ezzel a korrektség érzését adja az olvasónak, hitelessé válik.
T v r t k o. A legtöbben nem tudják kiejteni a nevét, mert hát a magyar nem szereti a mássalhangzó-torlódást, de ez kit érdekel? Olvassuk történeteit, aztán majd csak valahogy kialakul az is. Én már probléma nélkül mondom ki, hogy Vujittrütkó.
Közölve itt (2011. november 2.):
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/65348
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: