Este is tudok korcsolyázni!

Persze, hogy tudok. Nem hiszed? Láttad volna, mit műveltem tegnap este. Csak úgy hasítottam a jeget… 40 perc után.Mondjuk amikor felcsatoltam a korikat, valóban, kicsit félve néztem a barátnőmre, hogy akkor ez most vajon jó ötle-e, meg hogy akkor most mi is lesz, de aztán bátorságot színlelve, kicsaptam az ajtót, hogy márpedig én tudom mit csinálok, és én igenis tudok korcsolyázni. Sötétben is. (Dehogy tudok, még világosban sem megy). És Edina sem tud, de hősiesen jött utánam. Egyik lábad ki a jégre, aztán a másik, fogd a palánk szélét, és tedd előre a lábaid. Huhhh, de rég volt a lábamon ilyen szerkezet, majdnem egy év telt el hogy utoljára ilyesmi volt a lábamon. És nem tudok korcsolyázni, mondom…aztán…a torkomban dobog a szívem, mindenki siklik melletted nagy sebességgel, te meg idétlenkedsz…kis taknyosok szemtelenül pörögnek, fesztiváloznak,…te meg…nyomoréknak érzed magad. Na, de nem baj….haladunk…Mentünk pár lépést, de nincs egyensúly, én legalábbis nem találom. Idegesít a sál a nyakamba, a haj a fejemen, a szemüveg a szememen, minden zavar…és mintha két bot lenne a lábaim helyén. Nem hiszem el, hogy ennyire béna lennék, semmi gond, őszintén kell konstatáljam: de igen, ennyire béna vagyok. És mondom, hogy közben 9 óra előtt járunk, este, amikor party-kivilágítás van a jégen (értsd diszkóufény), és szól a house, amire nyomatni kéne a köröket….de…

De nem adom fel. Edina se. A szívem most már leszállt a lábaimba, kicsit reszketek is belé…de nagy nehezen elengedem a palánkot, szóval nagy baj nem lesz itt. Meg tudok állni, de szédülök mindentől, ami körülöttem van. Félek. Annyira rettegek, hogy….mindjárt rámtör a pánik, és ki akarok majd rohanni. Aztán az agyam lassan elkezdi megszokni a helyzetet. Egy csúszás, két csúszás, nahát….mindjárt menni fog az. De mi a fenének állnak elém, azok, akik szintén nem tudnak, nem is értem. Feltartanak a csoszogásban, pedig…Aztán belemelegszünk és már nem is bénázunk annyira, rogyaszd a lábad, vigyázz az egyensúlyra, és kerüld ki az idiótákat, ők is kikerülnek majd…ha minden jól megy. Aztán néha elveszted az egyensúlyt, nem baj ha röhögnek a szélén a nézők, ők nem tudják mit vesztenek, és állni, nézelődni a széléről könnyű. Naugye.

Ez után már csak a suhanás következik. És suhanunk kérem, suhanunk, és lobog a hajunk, s vele a kabátunk széle, és már csak rójuk a köröket. Közben megfájdul a lábam, mert nem jól csinálok valamit, persze, de suhanunk, kérem, suhanunk, és az annyira, de annyira….de annyira… És van közben nevetés, és mosoly és felszabadultság, nem fogjuk meg egymás kezét, nehogy a jégen landoljunk, és büszkeség is van, hogy naugye, megcsináltam és nem is vagyok annyira rossz (a jégen se).

Ez volt a legszebb az egészben: ez az önmagunk legyőzése, valahogy annyira nyomon követhető volt, láttam kívülről. Lépésről lépésre. Az lett volna a legegyszerűbb, hogy azt mondom, nem tudok korizni…és nem megyünk, kitalálok valami kifogást, mert ugye az a legegyszerűbb. Menjünk máshova, csináljunk valami mást. Nem. Olyan volt mint az úszás (azzal is ugyanez a téma), vagy mint a vizsgáztató asztal előtti állingálás, amikor tételt kell húzni, vagy mint az interjúra menés, amikor kint kell várni az az épület előtt, mert még nincs ott az idő. Amikor legszívesebben más ember lennék, amikor minden mást elvégeznék, csak épp azt ne, ami adva van. Mert az annyira félelmetes(nek tűnik), és mert én azt nem tudom megcsinálni. Amikor érzem, hogy annyira átjár a félelem, hogy közben beleremegek, mindenhol izgulok, a végtagjaimban, a hangomban. És mégis. Be kell menni interjúra, le kell viszgázni tízesre, és meg kell tanulni korizni. Este is.

Mikor átléped a saját félelmeid határát, és érzed, hogy megcsináltad, hogy igenis képes vagy rá, legyűröd azt az érzést, hogy „nem, én nem tudom megcsinálni” és megmutatod, elsősorban saját magadnak, hogy igenis, képes vagy rá…az olyan endorfinokat szabadít fel, amikről nem is tudtál. Minden az agyadból indul, hogy mennyire tudod átlépni ezt a félelem-küszöböt, hogy mered-e vállalni a kockázatot, hogy igen, eleshetsz, vagy épp nekimész a palánknak…de ez ezzel jár.

Én, most, roppant boldog vagyok, és igen, este is tudok korcsolyázni!