Azon a szombaton csak hozzá akartam volna szólni, hozzá lett volna néhány keresetlen szavam. Leírom tehát most.
Kedves Balázs! Közös dolog fut bennünk, és ezt mi tudjuk. Te is, én is. Egész érdekes módon vagyunk mi egymás életébe, mégis annyira természetesen, nem gondolod? Nem úgy, mint a mesében Jancsi és Juliska. Nem. A mi történetünk egész másképp esett meg. Szóval az úgy volt, hogy nálam, meg nálad, semmi nem volt olyan igazán klasszikus…tudod…amikor a testvérek egymás kezét fogják végig, és mindig mindenben számíthatnak egymásra. Mi nem, nem voltunk olyanok, akik klasszikusan kiöntik egymásnak a szívüket, és ismerik egymás titkos gondolatait, mint ahogyan ez számtalan testvér esetében megesett. És olyanok sem vagyunk, akik úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket. Nem.
Nekünk mindig megvoltak a határaink, és épp annyira ismertük egymást, amennyire kell. Épp annyira osztottuk meg egymással a titkainkat, amennyire kellett. S ha néha el is engedtem egy időre a kezed, előbb vagy utóbb mindig megtaláltam és visszarángattalak magamhoz. Mert testvérem vagy, utánozhatatlan, egyedi, és örök. Ahelyett, hogy olyan klasszikus, közhelyes baromságokkal traktáltál volna, hogy „a remény hal meg utoljára”, vagy, hogy „mosolyogj, mert akkor a világ is visszamosolyog rád, illetve, hogy „a legsötétebb éjszaka is véget ér egyszer”, te megöleltél, vagy, na jó….megveregetted a vállam, vagy felerősítetted az amúgy is pincemély hangod, mert néha ez volt a legjobb, amit tehettél. „Mert néha ez a legjobb, amit tehet az ember. Az, hogy hallgat, befogja a lepcses száját és állja a sarat.” Ilyen a mi kapcsolatunk. Ezeket te mind tudod.
És azon a szombaton szerettem volna kívánni neked rengeteg mindent, és nem mondhattam el mindent, úgyhogy megteszem most. Viszont a klasszikus kívánságok hanyagolandóak, mert tudom, utálnád. Csak annyit mondanék: Isten áldjon meg, és adjon neked erőt, hogy egy olyan családod legyen majd, ahol olyan testvérek születnek, akik legalább annyira szeretik egymást, mint mi ketten!
És persze, ha már így nekilendültem, szeretnék megköszönni egy pár dolgot. Azokat az emléket és képeket, amiket nekem adtál. A vicceket, amelyek mosolyt csaltak az arcomra. A hahotázó, nevető, könnyfakasztó és a képemen végigcsorgó, rimmelt letörlő, eget rengető marhaságokat, amelyeket együtt megéltünk. A törődést és bátorságot, a kitartást és a lemondást, amellyel álltad a sarat a nehéz napokban, és te tudod, mire gondolok itt. Köszönöm az elejtett telefonbeszélgetéseket, és az – egy évben egyszer felhívlak a skype-on, hogy lássalak már – eseteket is. Köszönöm az első igazi karácsonyt Veled.
Nem tudom, milyen lenne a mesém nélküled, de tudom, hogy kellesz bele, mint só az ételbe. A történet tehát folytatódik és most meg épp ott tartunk, hogy „a királyfi elvette feleségül a királylányt és ők boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: